Boxermentés logo

Gazdira váró boxerekGazdira váró boxerek Gazdira váró boxer keverékekGazdira váró boxer keverékek Elveszett/talált boxerekElveszett/talált boxerek Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

(W)ebnapló(W)ebnapló Tudnivalók a boxerrőlTudnivalók a boxerről Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól LetöltésLetöltés LinkekLinkek

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Számlaszám és adószám

Mit adományozzak?Mit adományozzak?
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Egy ideiglenes befogadó naplójából :)
2013.08.13.
"Tündérek az életünkben

Egész nap azon kattogott az agyam, hogy mit is írhatnék az ideiglenes befogadásról. Fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki. Aztán az aktuális fiaim (Manó és Tóbiás, alias Rippel Viktor) megkönnyítették a helyzetem, mert nem is kezdhetnék mással, mint a fél órával ezelőtti élményemmel: arra értem haza a munkából, hogy az egyébként még reggel hófehér boxerünk idő közben hogy, hogy nem szénfekete lett. Mivel annál jobb móka kevés van a világon, mint egy egész zsák faszenet kicibálni a teraszra az előszobából, szétteríteni a teraszon, és még JÓL bele is hemperegni. Hát ezért jó! Az ember soha nem unatkozik. De persze a viccet félretéve minden rosszcsontsággal együtt (amin persze pár percig morgolódom) meg kell vallanom, nem is lehetnék boldogabb. Annyi szeretetet kaptunk az elmúlt másfél évben, hogy azt lehetetlen szavakba önteni. Nem is célom, mégis minden örökbe adott fiam után leültem, és pár sorban leírtam a történetünket. Így hónapról hónapra szépen dagadt a mese. Gondoltam egyszer, majd sok év múlva jó lesz visszaolvasni. Mondhatnám azt is, hogy ez egy napló, amint magunknak, és azoknak készítettem, akik ismerjük őket, ezeket a kis tündéreket.
„Régóta beszélgettük Lackóval, a párommal, hogy szeretnénk egy kutyust. Mondanom sem kell, ő kijelentette, hogy az ő házába csak boxer teheti be a lábát. És ebből nem volt hajlandó engedni, azzal az indokkal, hogy „nem is találkoztál soha boxerrel, majd meglátod, imádni fogod, nem lehet őket nem szeretni”. Hát persze az én realista énemet ezzel nem győzte meg. Aztán hosszas gondolkodás és kutakodás után egyik délután ragyogó szemmel mutatta nekem a boxer fajtamentők honlapját, hogy nézzem meg, milyen aranyosak. Mit mondhattam erre?!?! :D Egyezséget kötöttünk: ideiglenesen befogadunk egy kutyus, így van lehetőségem megismerni egyet, és közben még segítünk is. Aztán meglátjuk, mi sül ki ebből.

Dodó



Dáridó (vagy ahogy mi neveztük Dodó) egy szerencsés véletlen folytán került hozzánk. Mikor először kilátogattunk a Noéba, teljesen ledöbbentünk, hogy mennyi kutya él ott. Sétálgattunk a kennelek előtt, és nem győztünk csodálkozni, hogy mennyi édes, szomorú szemű kutya néz vissza ránk. Hogy lehet dönteni közöttük? Kinek segítsen az ember? Az önkéntesek azt javasolták, jövő héten menjünk ki újra, vigyünk el néhány kutyát sétálni, aztán meglátjuk. Otthon persze az első dolgunk volt felmenni a boxeresek honlapjára, és megnézegettük ott is a kutyákat, aztán betévedtünk a hírek közé, és megpecsételődött a sorsunk. Egy hihetetlen szomorú, teljesen kopasz, sovány, egyenesen csúnya kutyus bámult ránk a képekről. Lackóval egymásra néztünk, és tudtunk, hogy ha valakinek kell a segítség, az most ő. Nem volt több kérdés.
Dodó az első néhány napban csak a lakás egy bizonyos pontján volt hajlandó pisilni és kakilni, és bármennyit sétáltunk vele, akkor is hazahozta a csomagot, és egyből rohant vele a sarokba. Szerencsére néhány nap múlva ez a gond magától elmúlt, miután az első pisit megejtette kinn, mi pedig örömtáncot jártunk.
Dodó gyorsan beilleszkedett, mindenki imádta, a lakótársak is. 1-2 hónap után már olyan volt, mintha mindig is velünk lett volna, szépen erősödött, és elkezdett kinőni a szőre. Egyetlen probléma jött elő nála: szétrombolta a lakást, mikor senki nem volt otthon. Szerintem félt, hogy újra egyedül marad. Ideges lett, és a lakás különböző dolgain vezette le a feszültséget. A kuka mindig áldozatul esett, aztán a többit random módon változtatta, hogy ne unatkozzunk (ebben hasonlít a Manókára), kabátok, táskák, cipők. Kimeríthetetlen volt a tárháza.
És akkor néhány sort magáról a főszereplőről. Dodó imádni való volt. Hihetetlen nyugalommal és türelemmel viselte minden botladozásunk, vagy éppen mániánk. Soha egy szava nem volt a fürdés, az állatorvos, a szájkosár (pedig azt gyűlölte), a vonat vagy a 7-es busz ellen. Nyugodt és barátságos volt mindenkivel, és nem a mi érdemünk, de mindig szófogadó volt. Nyugodtan mehettünk vele akárhova, póráz nélkül is megbízhattunk benne. Bizton állíthatom, hogy egy tündér! Így telt el békességben Dodókával 9 hónapunk, mire kaptuk a telefont, hogy megvan a várva-várt (na jó, őszinte leszek, mi nem vártuk, sőt ettől féltünk) gazdi. Egy hétig sírtunk, és az elmúlt egy évem legnehezebb pillanata volt, mikor végül kivittük az állatotthonba, betettük egy kennelbe, meg kellett fordulnunk, és eljönni. Szörnyen éreztem magam, mintha cserbenhagytuk volna azt, aki majdnem egy évig hűséges társunk volt, és elhagytuk MI, akiket a világon abban a pillanatban biztosan a legjobban szeretett. Még most is nehéz erre gondolni, pedig tudom, hogy milyen csodálatos helye van, és végre nyugodtan élhet egy bulldog mellett, akiket egyébként mindig is imádott, és egy akkora pihe-puha kutyamatracon alszik, ami nagyobb, mint a nappalink. Egy szó mint száz, azt hiszem, most még boldogabb, és ez volt a cél.





Botond és Manó

A Dodóval töltött utolsó hetünkben sokat beszélgettünk Lackóval, hogy mi legyen. Kutya nélkül már nem tudtuk elképzelni magunkat. Mi így lettünk egy család. Felmerült egy kiskutya ötlete is, de az ideiglenes befogadást sem szerettük volna abbahagyni. Így került hozzánk Manóka, aki akkor 4 hónapos volt, és hű segítőtársunk, bébiszitterünk, Botond (akit ezúton is nagyon szépen köszönünk Katának, mert nélküle talán már megőrültünk volna, de erről mindjárt). Eszembe jutott most egy beszélgetés az egyik önkéntessel még Dodóka idejében. Arról beszélgettünk éppen vele, hogy majd egyszer szeretnénk egy kiskutyát, aki velünk nőhet fel. Erre meglepetésemre azt a választ kaptuk, hogy neki már nem is kellene kölyök, mert annyi baj van vele. Akkor még nem értettem…



Manó és Botond decemberben került hozzánk, Botond ideiglenesen, Manóka pedig terveink szerint sok-sok évig rajtunk ragad. Már a Noéban is együtt laktak, így az összeszoktatással nem volt gondunk, és mint utólag kiderült, Botondnál alkalmasabb kutyát az első két hónap megpróbáltatásaira nem is találhattunk volna, vagyis Kata nem is találhatott volna nekünk. Botond és Manóka tűz és víz voltak. Szerintem ez volt a siker titka. Botondot itthon semmi nem tudta kizökkenteni a nyugalmából, még ez a nyughatatlan kis idióta sem. Pedig időnként még a szemünk is belefáradt abba, hogy néztük, mit művel szegény Botonddal. Naponta órákat tudott azzal foglalkozni ez a kis marha, hogy a nappali közepén fekvő és pihenni próbáló Botondot ostromolta. Néha a combiját, néha a fülét, éppen mit sikerült elkapnia, azt ráncigálta, futott ki az előszobába, onnan vissza, közben persze Botondon átfutott, be a hálószobába, onnan ki, megtépte Botondot, aztán átrohant a kanapé mögött, akkor a másik irányból támadott, újra megcibálta Botit valahol, és nem viccelek, megállás nélkül képes volt ezt másfél órán keresztül csinálni. Boti meg csak tűrte, néha mint valami bálna, felemelte a fejét, tátogott egyet Manóra, aztán visszafeküdt. Fogalmam sincs, hogy bírta, de soha egy szava sem volt a dolog ellen. Sokat morfondíroztunk azon, ha Botond nem lenne, hogy bírtuk volna lefoglalni ezt a kis szarost. Mert mondanom sem kell, a hülyeségre mindig volt energiája (ebben persze azóta sem változott).



Ráadásul Botondnak volt egy másik hatalmas előnye, őt az sem zökkentette ki, ha elmentünk itthonról, így aztán Manóka is türelemmel viselte ezt az időt. Bármilyen hihetetlen, de ez a 4-5 hónapos kis idióta végigaludta azt az időt, amíg mi dolgoztunk (azóta ezt a nyugalmat visszasírjuk).
Botond két hónapot lakott nálunk, és elmondani nem tudom, mennyit segített nekünk Manóval, és ezért nagyon hálásak vagyunk neki. Botond azóta szintén Németországban lakik, és a legutolsó képen, amit róla láttam, egy hatalmas bőr kanapén volt kinyúlva, tappancsai az égnek meresztve. Hogy őszinte legyek, azt hiszem sem az itteni műanyag lavórját, sem Manót nem sírja vissza.



(Botond azóta is puha párnaként funkcionál új családjában is... :) )

Matuska



Botond távozása után Matuska lett az új jövevény a családunkban. Hát őt nem lehetett nem imádni, mert egyszerűen úgy tudott nézni ránk, hogy elolvadtunk. Egyszerűen zabálnivaló volt, azért ahogy nézett, viselkedett, szeretett. Ő volt a majdnem tökéletes boxer megtestesítője. Mondanom sem kell, nálunk a tökéletes nem létezik, biztos velünk van a baj, de Matuskának is volt gyengéje: a lakberendezés. Ez volt a szenvedélye, és a mi kis idióta Manókánk nem restellett segítő mancsot nyújtani a mindennapossá vált hobbihoz. Óóó, iszonyatosan kreatívak voltak: a szemét volt az egyik kedvencük, de miután azt elpakoltuk, másnap leszedték a konyhában falról a polcokat.



Ha lepakoltuk a polcokat is, akkor véletlenül a konyhaasztalon hagytunk egy kiló lisztet, amit onnan lebűvészkedtek, hozzávarázsoltak egy kis vizet, hogy még izgalmasabb legyen, és beterítették vele az egész konyhát és a pofázmányukat is. Öröm volt róluk lesikálni.



Harmadnap arra értünk haza, hogy kinyitották a WC ajtót, és kirángatták onnan a frissen vásárolt kb. 60 tekercs WC papírt, és beterítették velük az előszobát.



És folytathatnám hosszasan, hogyan esett egyik nap áldozatul a cipős szekrény, máskor a bőr csizmám, a gáztűzhelyen a lábas, a polcon az olaj… De végeláthatatlan lenne, mert egy művész kreativitásával, képzelőerejével, és egy hihetetlen szorgalmas kis asszisztenssel rendelkezett Matuskánk. Szerintem azt képzelték, hogy csodákra képesek együtt. És valóban. Persze mikor hazaértünk, annyira tudták szégyellni magukat.



A mi kis tündéri lakberendezőnket egy tündéri családba adtuk örökbe, ahova szépen beilleszkedett, sokat játszik az új haverjával, Bodyval, és azóta a hírek szerint nem igazán foglalkozik lakberendezéssel. Kíváncsian várom, mi lesz az új hobbi. "

Nóri és Lackó jelenleg Rippel Viktor ideiglenes befogadói, aki még gazdikereső (de ő sem angyal ;)



RippelViktor gazdikereső szövege ITT olvasható :)

Végül, de nem utolsó sorban jöjjön egy Nóri által készített, nagyon cuki videó az elmúlt másfél évükről :)



A NOÉ Állatotthon Alapítvány Boxer fajtamentő csoportja folyamatosan várja önkéntesek jelentkezését különböző feladatokra. Íme néhány lehetőség arra, hogy segíthessen négylábú védenceinken:
- vállalhat ideiglenes befogadást

- segíthet a kutyusok és az adományok szállításában
- dolgozhat szombatonként (vagy más megbeszélt időpontban) az állatotthonban
- segíthet nekünk különböző irodai és marketing munkákban (pl. gazdira váró kutyusok hirdetéseinek feladása, plakátolás, szórólapozás, kampányokban segédkezés, stb.)

Amit rólunk tudnia kell: mindannyian, akik a fajtamentő csoportban dolgozunk, önkéntesek vagyunk, akik szabadidőnket, munkánkat áldozzuk a kutyák mentésére. Ez néha nehéz és szomorú munka, de ugyanannyi örömet is jelent. Mindannyian erőnkhöz mérten járulunk hozzá az állatotthon működéséhez, a boxerek mentéséhez, ellátásához és örömmel fogadunk bárkit, aki hozzánk hasonlóan szívügyének érzi a hányatott sorsú boxerek mentését, és szívesen csatlakozna egy összetartó, szuper csapathoz.

Ha a fent felsoroltak közül valamelyik feladatot szívesen végezné szabadidejében, jelentkezzen az info@boxersos.hu email címen!

Szeretettel várjuk!

ps: Amit a boxerről tudni kell... :ITT olvasható ! ! !





Megosztom a Facebookon